Tulipán Tamás: Egy ördög halála

Bátyámnak, Atinak
Debrecen-Nagycsere, 2020. április 25.

1
Urunk 1683-ik tavaszán születtem Debrecenben, keresztségemben a Palugyai Pál nevet kaptam. De 1706 telén Borissza Pálként haltam meg. Mit szépítsük? Csúf történet ez. Voltam szent is, ördög is. Apám tisztességes ember volt, harmincados rangig vitte Debrecenben. Jó fejem volt, hát dicsérgettek, hájjal kenegettek, bár nem ismertek. Beadtak a kollégiumba. Tanultam és szolgáltam. Papnak szántak. Kiváló latinosnak számítottam, kívülről szavaltam megannyi szentenciát, és a professzorok nagyra tartottak. De ők sem ismertek. Titkos életemben bosszút álltam minden parancsolómon: szüleimen, tanáraimon, diákokon, tizedeseken, harmincadosokon, századosokon és az egész ganéjra való magisztrátuson. Az urak kedvence és átka voltam. Rövid életemben a templomon kívül senkit és semmit nem tiszteltem.

Tíz évesen kezdte ki lelkemet a fene, mikor zendülés támadt a városban. Tetszettek a fenegyerekek: Varga, Szemere, Oláh, Csapó, Nagy és kiváltképp Mónay. Megmutatták a magisztrátusnak, hol a határ. Átkozottak voltak, de hősök a szememben. Hogy gonosszá váltam, az elöljárók hibája volt. Dobozi, Komáromi, Pósalaki és a többiek. Hogy gyűlöltem e neveket. Ó, szerencsétlen Debrecen. Mivé tettek ezek? Felékszerezett szajhává, ki ágyába hívja ellenségeit, csak tovább álljanak végre. Bármilyen had kóválygott a Tiszán innen, be kellett térniük Debrecenbe, mert itt a kútba is kincset dugtak.

A debreceni urak folyton rinyáltak a haduraknak, hogy nincs most pénze a városnak. Mind tudtuk, hogy annyijuk van, amennyi a királynak se. Ha fizettek, minket sarcoltak meg, ha nem fizettek, menekülnünk kellett. Nem tűrhettük. Sokan voltunk így. Megtörtént, hogy a Derecske felé bujkáló kurucok elkaptak egy-két szenátort, és megverték őket, mikor azok Váradra mentek nyalni a császáriaknak. Ezen felbuzdultam. Én kiváltképp az álszent despotát, Pósalaki János főjegyzőt gyűlöltem. Ebben a kollégium nagyjából összes deákja egyet értett velem. Tizenhat éves voltam, mikor felgyújtottam az istállóját. Ekkor látták először begazolva a zsíros nyomorultat. Dicsőség volt. Hát udvarába is belopóztam és szénaboglyait is felégettem. Mást nem bántottam, csak még azt az idióta Vilke György harmincadost. Mert magyar szót sosem vett a szájára, pedig még a görög és a török kereskedők is beszélték valahogy, csak ő vartyogott németül és egyedül ő volt katolikus az egész városban. Különös, hogy ekkor még szentül hittem, hogy Isten ügyéért erőlködőm és jó pap lesz belőlem.

Aztán Rákóczi hazajött és Tiszaország felbolydult. Ötvenen voltunk a városban, kik kurucnak mondtuk magunkat, s kértük Mónayt, vezessen minket hadba. A környékről mások is csatlakoztak. De hirtelen minden bonyolult lett. Mert volt egy lány, ki engem akart, s kit ezért én is akartam. Úgy hittem, rendes életem lesz, így atyai tanácsokat kaptam mindenfelől és nagyon kértek, ne vegyek részt a felfordulásban. Forrt a vérem és jegyességgel igyekeztem hűteni. Mily nehéz választás, ha ígér a lány és ígér a haza is. Pedig nem is a haza ígérete kellett nekem, a lányé sem, csak a véré. Elhagytam a cimborákat. De nem tartott soká. A debreceni urak ugyanis hadat küldtek Rákóczi ellen Munkács felé. Elöntött a fekete méreg, minden portát felgyújtottam volna. De szívemet akkor döfték át, mikor e seregbe engemet is besoroztak, miben jövendő apósom keze volt.

2
Mentem én, de haragomtól sem társaimat, sem az utat nem láttam. Elszöktem hát és a cserei erdőbe vettem be magam. A bujdosók hamar megtaláltak, s elbeszéltem dolgaimat. Megkedveltek, főként gyújtogatásaimért, mivel debreceni is akadt köztük és ismerték Pósalakit. Velük tartottam, de nem tudtam a fenekemen ülni. Menjünk Debrecenbe és leckéztessük a magisztrátust, mondtam és ők felbuzdultak. Azt is mondtam: kurucok vagyunk, hőstettünkért a mennybe jutunk. Tudták, hogy papnak készülök, hittek is nekem és velem tartottak. Úgy éreztem, vezér vagyok és istentiszteletet cselekszem. Én ostoba. Azt is a lelkükre kötöttem, hogy csak a császárbarát urakat büntetjük, paphoz, templomhoz nem nyúlunk. Aztán semmi nem úgy sikerült. Nem tudtuk, hogy közben felfegyverezték a kapuőröket. A keleti kapunál első szóra előkerültek a kardok. Fiatalabb voltam és gyorsabb, leszúrtam Padra Mihályt, az őrt. Pedig ismertem a családját. De szép húga volt, istenem! A többi bujdosó elfutott, kettőnket lefogtak és kiállítottak a városháza elé. A pöffeszkedő tanácsnokokra köptem. Aztán megnéztek tanáraim és csóválták fejüket. Eljött a jegyesem és családja, de a lány elájult, úgy kellett haza vinni. Eljöttek a szüleim, csak kérdezgettek és semmit sem értettek. És eljött Padra Mihály családja, a szülei és a húga is, és életemben először szégyelltem magam. De raboskodásom hamar megszakadt, mivel a kurucok megfenyegették a várost és mindkettőnket kiadtak.

A kuruc seregben találtam magam. Mikor a szabad életem elkezdődött, Rákóczi megérkezett Sámsonba, hogy a debreceniekkel tárgyaljon. Tudtam, mi lesz. A magisztrátus mindenbe beleegyezett, ontották a pénzt és az ajándékokat, csak hagyják őket békén. Rákóczi elvitte Debrecen minden fegyverét. Én a Derecske felé bujkáló kurucokhoz csapódtam, mert ezek voltak a legkeményebb huszárok, Pikó, Pap, Török, Ocskay. Ők tanítottak meg inni. Egyik este megkérdezték tőlem, mi bajod? Mondtam, hogy Padra Mihály. Azt mondták, erre jó a bor. Kitanultam hát az ivást, aztán ment magától. Mivel éjjel-nappal ittam, elneveztek Borissza Pálnak. Egyszer pedig jött a hír, hogy Pósalaki Váradra utazik. Könyörögtem nekik, hogy vigyenek magukkal. Azt mondták, még nem. Nem értettem és dühöngtem. Utánuk szöktem, de lekéstem a találkozót.

Bercsényi generálissal abban az évben kétszer is Debrecenbe szálltunk. Nem beszélhetem el, miket tettünk, a bosszúnak és a dorbézolásnak éltünk, csak a templomokat kíméltük. Pósalakit mégsem találtam sehol. De igazi csatában is részt vettem Bélfenyérnél. Nem ment jól. Bálványunk, a hős Majos István megsebesült, befutottunk vele Debrecenbe, de meghalt. Pompázatos temetést rendeztünk, megbotránkoztattuk a puritánokat. Bár az urak nem akartak se kurucot, se labancot, mikor a németek és a rácok ismét megsarcolták a várost, mindenkinek elege lett. A diákok fellázadtak és harcolni akartak. Mindenki ellenük volt, csak egy professzor és egy prédikátor állt a pártjukra. A híres Mónay sem fogta vissza magát többé, óriási kuruc hálózatot szervezett a városból egész Tiszántúlon. Már nem volt szégyen, ha egy cívis kuruc lett, így többen magas katonai posztokig jutottak a seregben. A városvezetés persze semmit sem változott, tolvajbandának tartották a kurucokat, akik a vagyonukra törnek. Bár ha a hírhedt Rabutin tábornok szóba került, nagy és kicsi polgár egyszerre beganézott és azonnal barát lett a kuruc.

Aztán eljött a sötét nap. Hírt kaptam, hogy Pósalaki ismét Váradnak indult. Nem tarthattak vissza. Fogtam a legényeket és megkerestük. Azt hitték, majd együtt verjük meg. Tévedtek. Pósalaki az enyém volt. Ahogyan törtek a csontjai és nyíltak a sebei, úgy törtem és sebeztem meg a magam lelkét is. Ennyire gonosz soha előtte és utána nem voltam. Annyit kapott, hogy majdnem belehalt. A legények így szóltak, be kéne szólni Debrecenbe, különben itt hal meg. Letorkolltam őket, de igazuk volt. Beszóltunk hát, és érte mentek. Ettől kezdve nem volt más, csak a bor. Nem tudtam, hol vagyok, miért vagyok ott, vagy miféle csatába indulunk. Úgy volt, hogy hős leszek, de szánalmas, amit műveltem. Tudtam, hogy a városban megvetnek engem, de későn vettem észre, hogy már a kurucok is.

3
Telenként Debrecenben találtam magam. Egyszer Bessenyeivel, máskor Károlyival mentünk. Ezek már zavaros évek voltak. Ittam, mint a pelikánmadár. Egyik reggel egy gerendákból ácsolt torony emeleti szobájában ébredtem. Azt hittem végre börtönbe csuktak, de láttam, hogy a szoba ajtaját nyitva hagyta valaki. Fájt a fejem, kóvályogtam, próbáltam megérteni, mi ez a hely és miért vagyok itt. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy a Szín tornyában vagyok. Így neveztük a fehérre mázolt kistemplomot, ami valójában egy kicsinosított csűr volt. Jó nagy csűr. Tetőterét át lehetett látni, a vaskos tölgyfagerendák hálózatát. Középen két sor gerendaoszlop futott, ami három hajóra tagolta a templomot és a kis lócák erdejét. A végébe fatornyot emeltek, abban aludtam. Ahogy letántorogtam a templomhajóba, egy ember állt elém. Ismertem, de nem jöttem rá, ki az. Ki vagy uram? – kérdeztem. Kocsi Csergő János, felelte. Püspök úr! – mondtam ijedten. Ő szomorúan a szemembe nézett: hát ilyet cselekszel mennyei atyád házában? Nem tudtam felelni. Kifutottam a templomból, közben kétszer is elestem. Égett az arcom és potyogtak a könnyeim. Odakint valaki megragadta a vállamat. Te még itt vagy? Az apám volt. Már elmentek a társaid, mondta. Miközben megpróbáltam összeszedni magam, így szólt: beteg vagy, haza jöhetnél. Azt akartam felelni, hogy nem vagyok rá méltó. Végül nem válaszoltam, elköszöntem és a had után loholtam. De még láttam az arcát, ahogy sirat. A táborban aztán mindenki kötekedett velem. Egy cimborámnak azt mondtam, gyónni akarok. Az elcsodálkozott: protestáns vagy, hogy gyónnál már? Nem tehettem mást, fejemet újra Dionüszosznak adtam.

Aztán eljött Urunk 1706. évének november 28. napja, a halálom napja. Tél eleje volt és megint a fatorony emeleti szobájában ébredtem. Azon gondolkodtam, hogy a múltkori és a mostani alkalom között eltelt idő álom volt-e. Bár nem számított. A combomat vertem és szégyenkeztem: ismét az Úr házában dorbézolok, elvetemült szentségtörő lettem. Vigasztalhatatlanul zokogtam. Négykézláb másztam az ajtóhoz. De attól, amit a templomban láttam, meghűlt a vérem. A lócák között császári lovak zabálták az abrakot. Megtöröltem a szemem, erősen pislogtam, de a lovak nem tűntek el. Ez nem lehet. Végül elhittem, mert német szavak ütötték meg a fülem. Két ember lépett a templomba, éppen alattam. Az egyik németül, a másik valami ismeretlen nyelven vartyogott és láthatóan alig értették egymást. Észre vehettek volna, ott bámultam őket a nyílt színen, négykézláb, mint egy barom. Nem vettek észre, de ez rajtam nem segített, ólomnehéz tagjaimmal futni úgy se tudtam, a fejem meg minden mozdulattól szédült. Azok csak mutogattak és egyre hangosabban magyaráztak. Járt az agyam, de hiába kész a lélek, ha a test erőtelen. Összeadtam az igazságot, kivontam a hazugságot, és egyszeriben megvilágosodtam: ma fogok meghalni. Ez különös módon oly békességgel töltött el, hogy örömömben kurjantani akartam. Hozzá is láttam, de gyomrom előbb kért szót, mint a szívem, és okádnom kellett. Tartottam volna, de nem lehetett. Leokádtam őket a magasból. Elugrottak és felpillantottak. De nem rohantak fel rögvest, csak néztük egymást. Arra gondoltam, illő volna elnézésüket kérnem. Mikor azonban megszólaltam, hibátlan latin nyelven a következő mondat hagyta el a számat: rátok és rám örök pokol vár.

A műveletlen disznók azt hitték, a pap vagyok. Felszaladtak és lehajítottak a templom folyosójára. Felnyögtem, mert eltört a karom, és fetrengtem a fájdalomtól. Behívtak még néhány féleszűt és kiráncigáltak a hideg sárba. Már a fogam kocogott, mikor megérkezett a tábornok, Rabutin maga, az előkelő mészáros. Szolgája előbb németül, majd latinul próbált kikérdezni. Én csak annyit feleltem, hogy nem vagyok pap, csak egy szegény ördög. A hadúr legyintett és távozott, rettenetesen elfoglalt volt. A pribékek azért elszórakoztak velem. Valahogy úgy, mint én Pósalakival. Pokoli volt. De ahogy csontjaim törtek és sebeim nyíltak, lelkem úgy vált egyre szabadabbá. Mikor fejemet betörték, már láttam az angyalt a nagytemplom fölött. Közeledett, én közeledtem, ő átölelt, én elkeseredtem. Így szóltam: ó, mit tettem. Ő így: hamar jöttél, beteg vagy, gyere, meggyógyítalak. A kistemplomra mutatott, én összerezzentem. Oda nem mehetek, méltatlan vagyok. Ő újra hívott, én újra nemet mondtam. És azóta is hív, és azóta is nemet mondok. És nincs már sár, nincs deszkatemplom, kőből van itt minden, szaladnak a szekerek lovak nélkül, szállnak az évszázadok, de én rongyaimban, vérző fejjel ott ácsorgok a kistemplom előtt. Ő hív, én pedig nemet mondok.

Vége


Written by Tulipán Tamás

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.